hosszú varkocsommal a Napra hajazok

hát nézd, anyám, kövedről lerágtam neved
arany-betűit, töméssé vált a fogban,
szétszórtam koszorúd, gyertyafényt vacogtam,
s most melléd bújok, ágyamat veted.

hegy-fia-gránitkő alól visszareszketlek,
ne belém temetve, de bennem állj talpra,
s szólj nyugtatót veszett, habzó száj-marta
hozzám ujjasult tied-kezeknek.

függőben maradtál, bánat lett a gyám.
görbe csók a számon, szám elé tett kéznek
mit mondjak? elég, ha tükörbe nézek,
vagy hogy képzeljelek el öregen, anyám?

>> tovább vacakol >>

gyere el

gyere el, várlak az Örökbefogadott Fánál,
rögtön az Eső Utáni Ünnepre érkezz,
indákat szalajtok eléd, hernyók éji
morzejeleit hallgasd a Rögtön Eső után,
mikor kis legyek szárnya ronggyá ázott,
s még csak bokámnál tápászkodnak
a levert illatok, várlak, azon az éjen,
mikor a szirom-katonák sárga
levél-zászlóit felvonják a somnak,
s a tövisek tüskékkel házasodnak.

oly szép lesz az az éjjel, várlak,
zilált gubacsokkal díszítek vadrózsabokrot,
s tölcsérgombák lemezeire gramofon-tűt rakok,
gyere, hernyókat akasztunk selyemfonálra,
névtelen bodobácsokat keresztelünk,
készítünk vakond-lánchegységeket,
hangyáknak harmatból tükröt,
a fákra ágakat farigcsálunk s fejünkre
tollas csápot, mint szendereknek,
úgy mondjuk egymásnak: szeretlek.

hajnal felé, ha boszorkánygyűrű közepén
fekve itt, de csak itt és ekkor, kitör
belőlem az állat: az egy fecske lesz;
gyere, felmászunk az Örökbefogadott Fára,
koronája ringat, kicsi fákká válunk,
s reggelig érzem törzsednek támasztott
homlokommal súrlódásaid, s te érzed
kérgemet, és a többit már csak lombba suttogom,
majd csak el-leszek veled és a Hárssal,
ölelő karomon hőscincér karcolással.

>> tovább vacakol >>

iszák

csillag suhan, a mélység elforog,
szellő nyomán vizek kis izma ring,
olajra lép egy tőzegrozmaring –
eltűnik mind. mint porszem-mikronok.

mocsárba lóg a test. klisé-kabát.
bőröm levedlem, foszló okker ing
- talán a bolygó könnyebben kering -,
s forgácsolja lelkem önmagát.

köd van. eltűnő tér és vektorok.
csak dobbanás a szív. mezítelen.
mit kellene még elveszítenem?
nehézkedek. a föld recseg-ropog.

>> tovább vacakol >>

XXL (harminc)

sokadik elvonókúra, egyre elvontabb leszek,
nem kimért, de konfekció-akaratú lélek-kéz
remeg, elhajlott utam Möbius-szalag, határa tűrés,
s én csak kisujjal kapartam tű résén magamnak
alga-álmokat. biztonságom gőgje holdciklus-
változat. ha új fent, és újfent gőgicsél, én oktondi
módon fénylő udvarába fújom ódon ős-ködöm,
kísér tér-édes és idő-mostoha, kiken létezésem óta
élősködöm. válaszaim: kuncogó kételyek. s hány
táncos inger leült bennem, s hány csak émelyeg...

már öregedő kő vagyok. önnön homokóra, spórák
közt lelenc, magányos diaszpóra, s aki mindent elvét,
közte a vétés tévedhetetlen elvét, s kinek gúnyája
kopott posztó, és más gúnyát is felveszi, holott
rá is szabott a Legnagyobb Közös Osztó... tőle
annyit kérek még,ne fel-, majd leoldozzon, ha
ábrándok ábráin omegává válik az alfa, s csücskén,
mint zsinórvégen rántok, egyenesen állig, élvehalva.
hát ilyen. más állja, nekem ez hanyatló korszak.
nincs, nincsen már nyakló sem. csak borszag.

>> tovább vacakol >>

árnyas avar

[1]
[ágnes unja]
most már elég, ne kísértsen,
nem mondatok több misét sem,
leplem színe- s visszájáról
fehér, s ön, mint visszajáró

ingerküszöböm ne hágja,
hagyja hűlni, húnyó máglya
már az emlék, ami kend volt,
ágyneműmön régen nincs folt.

kimostam a vánkosokat
is, mit akar? mér’ riogat?
a patakban eddig álltam...
patyolat mind, makulátlan!

ha még egyszer jön, mint fantom,
bizony isten, kinyiffantom,
s bosszút állva kapott csúzon,
a lepedőt kendre húzom

úgy vizesen. tiszta kelme...
mit járkál hát létre kelve?
hogy vergődjek démonokon?
nyugodjon má’, b. rokonom!

[2]
[Pentapyla tér, Kr. e. 212.]
megtorpan az idő. kínban tovahúzza:
egy gnóm a gnomon árnya.
Archimédész sugár. központ: Syracusa.
s egy római kaszárnya.

[3]
[születő sziluett]
amíg a mécses hajladozva húzza,
szürkére festi magát a kontúr,
s átszakadt belső gátakon túl
ledéren táncba kezd a plafonra kúszva.

poharát újra s újra teletöltik
pálinkagőzzel és tömény füsttel,
ringva felhajtja, arca nem derül fel,
leissza magát a sárga földig.

ráhajol a láng, aggódva, él-e...
egy percnyi viszony csak, amíg meghágja,
s ő sziluett-kölyköt szül a világra,
fény-árnyék árvát. kanóczenére.

[4]
[muszter]
ahol a fény dívott,
lettem árnyék fattya.
nézd a negatívot:
arcom megmutatja.

[5]
[LUX-index (jelenet)]
- tudja, nekem is van. legjobb az umbra -
nézett a kezében tartott Valiumra –
nap mint nap használom, jó hozamú alap –
érvelt nyugtával ügyfelének a Nap.

- ám az ázsiója – szólt bele a Hold is -
és az árfolyam, s a kamatprognózis:
homályos jóslat, a portfólió kusza –
győzködte a tulajt az éjjel alkusza.

- nem állt túl fényesen tegnap az indexen...
- döntsön – így a Hold – mielőtt lefekszem.
- bázisár alatt van, eladom, ha pirkad –
mondván a brókernek értékpapírt ad.

s hogy eljött a nap- s a teljesítés kelte,
Schlemilt az egész már nem érdekelte.
bankszámlája duzzadt (jó ajánlat érte),
s ment. a gyanú árnyéka sem kísérte.

[6]
[egy pillanat lassú pantomimje]
utolsó darab.
helyre. árnyékszínházát
kirakta a báb.

>> tovább vacakol >>